Juhász Tibor Amire telik című kötetéről
Iza vagyok a negyvenkettedik oldalról. A vers, amelyben csukott szemmel állok az erkélyen, már elhangzott. Most kifelé nézek a fejemből: néhány utcát látok, párhuzamos tömböket, kisebb épületeket, ismerős sarkokat. Látom az ábécével szemben ülő, szürke kabátos, micisapkás fickót. Állandóan itt szaglászik. Látszatra nem különb az ittenieknél, de a nézéséből látom, hogy nem idevalósi. Vagy legalábbis nem idevaló.
Egyszer szóba álltam vele, elkértem a tintafoltos öngyújtóját. Halk szavú figura… talán őt is a hármaspontok tartják össze, akár a telepet. (Gyanús nekem ez a sok csend: aki hallgat, elhallgat, mindig ezt mondom. Persze sok mindent nem lehet csak úgy kimondani.) Ahogyan beszél, az is ki van centizve. Ilyeneket mond, hogy „Miután kikötik / a vizet, erős testszagod lesz, / ezért egy nép nevével illetnek majd” (50. o.). Feltételezi a közös tudást: nekem kell kimondani a fejemben, hogy büdös cigány, pedig nem akarom.
Tudni való, hogy milyenek ők (a kötetben nyomorgók, rassztól függetlenül): többes szám, harmadik személy. Nem olyan tisztességes állampolgárok, mint mi. Ha tudnak is írni, nem tudják, hogy mit írjanak a szavazólapra. Meg egyáltalán, az emberi mivoltuk sem magától értetődő: „Állatok, így nevezzük őket, / és a szegregátumra, mondjuk / miattuk van szükség” (11. o.), abban az „ablaktalan / sötétségben” (12. o.) laknak, ahol a disznó. Ha ezen a környéken jársz, bírnod kell a vér meg a szar szagát, sőt, „nem lehet eldönteni, / minek a maradványai ropognak a lépteink alatt” (48. o.). Nem tudni, hogy ugyanott a „kenyérvágó kés, / mely hegyével a szárnyasok felé mutat” tyúkokra vagy angyalokra van kifenve.
Azt is mondhatnám, hogy sokaknak ez az egész bizonyára kívül esik a valóságérzékelésén. Pedig ugyanazokban a világokban élnek ezek a babonás népek, mint a szerencsésebb sorsúak. Mindig is vonzotta őket a természetfeletti: ha le kellett ölniük egy lovat, „Elbújva vagy sötétben ettek” (13. o.) belőle, máshol „Földig hajolva haladtak / a gyár oltárszerű főbejáratáig” (18. o.). A megváltást jelentő harangszót viszont továbbra is hiába várják (talán még emlékszel erre a várakozásra 2015-ből…). De mi sem viselkedünk racionálisan. Kísért minket ez a nyomor, fenyeget, bebújik a bőrünk alá. Szorongunk, mint a szomszéd lakás tulajdonosa, aki szerint „már csak hetek kérdése / és átférnek” (43. o.)
Az élelmiszerboltban viszont elkerülhetetlen a találkozás. Ennie mindenkinek kell. Én leugrom az ábécébe, ők „az erdőn keresztül mennek […] alkudni” (22. o.). Két csoportra oszlunk: kasszás és tolvaj. A kasszások rajtakapják a tolvajokat: az egyik seprűnyéllel mutatott a tolvajra, „mintha csak egy kuvasz táljába nyúlna” (28. o.), egy másik nyakon csípett tolvaj meg mosolyogva tűrte, „miközben segélyekről meg lopásról / szónokoltak neki” (29. o.). Hamar kiderül, hogy a kasszások is lopnak, a tulajtól és egymástól is. Ha figyeljük is a másikat, mégis láthatatlanok maradunk egymás számára. Cinkosok tudunk lenni ideig-óráig, de képtelenek vagyunk egymás nyomorában a sajátunkat látni. Párhuzamos szövegtömbök vagyunk.
Emberünk ugyanakkor megértésre törekszik, közvetítőt játszik. Mint egy terepmunkát végző antropológus, igyekszik beolvadni, úgy figyel. Belenéz a kosarakba: „Bort vesznek, üdítőt, dohányt” (27. o.), de azt is látja ugyanott, hogy „élelmiszert, aminek tárolásához / nem szükséges hűtő”. Nem madártávlatból nézelődik, mint a fejesek, akik „A terveket túl erős kézzel vésték papírba” (20. o.). Lentről térképezi fel a várost, visszafejti a torlódó, rétegződő nyomort. Megtanult valamennyire az itteniek nyelvén: a téglagyári munkásokat cegajosoknak hívja. Gyakorolja a szimpátiát, és ahol könnyebbnek látja, szerepjátszással is próbálkozik.
Most felhúzza a cipzárt a nyakáig: alig látni a sebezhetőségét. Pedig ahogy ennek a telepnek, úgy neki is megvannak a határai. Egy kicsit megkeseredett, a szívtelenséget már nem fájlalja úgy, a tekintete kissé egybemossa a sokféleséget. (Ne kérdezd, honnan tudom mindezt: figyelem egy ideje.) Talán kicsit megkísértette már az idő. Szépen ír az öregségről: „Mögötte falvédő lóg, / legyintései erőtlenek, / mégis meglebben a foszló anyag” (47. o.). Felüdülés ez ebben az elfogulatlanságban. Meg az is, ahogy néha magához beszél, vagy a tájat vizslatja. Felém ritkán néz. Szép vagyok, erős vagyok, de egy kicsit neheztelek rá, hogy nem nevez a nevemen. Szellemesek a címek, de én itt lakom.
(Juhász Tibor: Amire telik, Scolar, 2021.)
***
A szerkesztőség közleménye: a kötet 42. oldalán az alábbi vers olvasható, amelyet Juhász Tibor engedélyével teszünk közzé.
Négyzetméterek
Ötvenvalahány négyzetméteren,
egy nagy- és egy félszoba között teltek el
az évei. Lassan a kabinszerű konyha
szögleteihez idomult a teste, felkarját a bordáihoz
szorította, térdeit kicsit behajlította,
meggörnyedt, és olyan gyorsan mozgatta a kezeit,
akár egy nagyáruházban dolgozó pénztárosnő.
Ezzel a fáradt tartással vitte ki gyermekeit
a játszótérre, ahol minden délután
összegyűltek a lakótelepi feleségek,
alig lehetett megkülönböztetni őket.
Nem törődött a fiaival. Tompa volt,
egész nap csak takarított, porszívózott, főzött,
naponta százszor is letörölte a szekrények tetején
a könyveket, amiket azért vásárolt, hogy a gyes alatt
lefoglalja magát. Néha úgy érezte,
nem kap levegőt, olyankor kiállt az erkélyre,
végigsimított a korláton, le kéne festeni,
gondolta, majd behunyt szemmel
a párhuzamos tömbök felé fordult.
Hozzászólások